Anya vagyok. Dolgozo nö vagyok. Külföldön elek, es nem, nincs magyar billentyüzetem...bocs. Van viszont 2 fiam, 1 ferjem, vagy 20 kilo feleslegem, kb 3 tonna problemam. Na, ezeket irom ki magambol.

Azt mondjak, az iras segit. Segit abban, hogy kiird magadbol a gondokat, segit rendszerezni, segit kicsit tavolabbrol is ratekinteni az eletedre. Nem vagyok iro. Nem vagyok mas, csak egy 40 (na jo, 43) eves anya, aki küzd az elemekkel, küzd a gyerekeivel, küzd a ferjevel, de azt hiszem, leginkabb önmagaval. Nem volt ez mindig igy.

Valaha nevettem. Sokat.

Valaha utaztam. Sokat.

Valaha terveztem. Sokat.

Valaha voltak barataim.

Ma semmi sincs.

Csak elek külföldön, ahol masok altal irigyelt munkam van (irodaban dolgozom...hat ezert nincs magyar billenyüzetem ;) ), honvaggyal küszködök, külföldi identitassal vergödök, teendö hullamokkal birkozok, gyereket nevelek, es irigyelve figyelem azokat, akik kepesek reggelente mosolyogva felkelni, sportolni, önmegtartoztatni (hat az a 20 kilo nem az önmegtartozas jelkepe, abittos). Hogy csinaljak?? Hogy kepesek egyszerre jo anyak lenni, nök lenni, es meg nevetni is? Hat nem ertem.

Sokan mondtak, amikor 6 eve kicsi gyerekkel (akkor meg csak eggyel) nekivagtunk a Nagy Vilagnak, hogy mennyire nehez lesz. Nem erdekelt. Nem akartam elhinni, hogy lehet nehezebb, mint a csekkek haboruja, vagy a total kilatastalansag. Nem szamitottam arra, hogy ennyire maganyosak leszünk. Nem szamitottam arra, hogy a lehetö legrosszabbat hozza ki belölem az örökös kirekesztseg erzese, az hogy senkire nem szamithatsz. 

Es meg csak el sem mondhatom senkinek.

Ezert irok.

 

 

 

 

Megosztás a facebookon